Hajnalban Lukács Fábián arra ébredt, hogy kakasa nagyon üvölt. Ki is ment, hogy kezet fogjon vele. Ha már úgyis ébren volt, gondolta felöltözik és apja helyett ellátja a reggeli háztáji munkát.

Miután elvégezte, lement a pincébe, hogy a jó munka után megigyon egy kupa bort. Elfelejtette, hogy anyja a hordókat lezárta, előle és apja elől. Dühbe gerjedten rontott be a házba, de ekkor szembe ment vele az apja: Gyere fiam a kocsmába, de csak csendesen meg ne hallja anyád!

A kocsma kora reggel pontosan olyan tele volt, mint azelőtt este, de más volt a hangulat. Sok apa és fia volt még a kocsmában, csak amúgy mormogtak egymásnak.

Belép Fábián az apjával, és Fábián elkezd hangosan beszélni: Emberek!- síri csend lett, a tekintetek az új vendégre szegeződtek.

–        Én és az apám a pincéből jövünk, anyám elzárta előlünk a drága boros hordókat, amiért a tavaly egész évben dolgoztunk. Én aztán nem nősülök, hogy egy fehérnép diktáljon nekem. Mióta parancsol az asszony a házban?

–        Igazad van Fábiány öcsém, az én feleségem már karácsony előtt bezárta a pincét.

–        Az enyém nagyobb lakatot tett rá mint ami van a templom kapun! – árulkodott Szolga Sári férje.

–         Hadd el öcsém, míg kocsma van a világon…

–        Erre igyunk!

–        De mi értelme, hogy igyunk, ha nem a sajátunkat isszuk. A mi borunk jobb mint a kocsmárosé, itt felét vízzel tölti fel, a kocsmárosé akkor jó miután az otthoni bortól már kábult a fejünk.

–        Igaza van, menjünk haza és mondjuk meg az asszonynak, ha nem engedi, hogy a saját pincénkbe bemenjünk, és azt igyunk, amit akarunk, költözhet haza az anyjához! – bíztatta a népet Szabad Győző

–        Menjünk! Este találkozunk itt, lássuk kinek, hogy ment  – kiabálta mindenki egyhangúlag.

Este nyolc óra fele gyülekezni kezdtek az atyafiak lekókadt arccal.

-          Na, mi van? – kérdezte a kocsmáros

-          Hozz inni mindenkinek! – motyogta a szája sarkával Győző. – Az asszony kidobott, azt mondta éjjelre nem hálhatok otthon.

-          Én nem hagyom magam, akkor sem, anyám a laskanyújtóval kezdett el ütni, de nem hagyjuk, ugye emberek?

-          Hát nem is tudom, én inkább befognám a számat. Amikor azt mondtam az asszonynak, hogy menjen haza az anyjához, kirakott a tornácra , kidobta a kofferem, amit még a katonaságra vett drága jó apám, s azt mondta, ha helyre jött az eszed még beszélünk, addig ott élj ahol éred, de ide be nem jössz. – panaszkodott Kaszás István

-          De emberek, haza kell menni, az asszonyt jól elverni, aztán jön ő könyörögni, a drága jó urához!

-          Könnyen beszélsz te édes fiam, neked nincs menyed

-          Nem is lesz, ha Isten szerencsét ad.

A kocsmában az emberek, azon vitáztak, hogy most verjék el az asszonyt vagy ne. Egyszer csak Fábián felugrik:

- Csináljunk forradalmat!

- Úgy, mint Petőfiék?

- Úgy!

- Holnap reggel nyolckor a kocsma előtt minden atyafi, szíjjal a kezében prezentálódjon. Menyünk a kalákába az asszonyok ellen lázadni!

Eljött a reggel, a tiszteletes egy verssel is készült:

Talpra paraszt!

Talpra paraszt! Hív a pincetorka

Itt az idő, most vagy soha’

Részegek legyünk vagy józanok

Ez a kérdés válasszatok!

A parasztok Semmiére esküszünk

Esküszünk, hogy józanok tovább nem leszünk!

Sehonnai bitang paraszt

Ki most ha szájára papírt ragaszt

Kinek drágább felesége

Mint férfiúi büszkesége

Mit bezártak az asszonyok

Kinyitnak a férfilakók.

A parasztok Semmiére esküszünk

Esküszünk, hogy józanok tovább nem leszünk!

Felolvasták a verset és indultak a fonóba!

-          Asszonyok!

-          Mit üvöltöztek itt, mint a sátán a templomban? Meg vagytok veszve? Tiszteletes úr maga is?

-          Gyermekem.. – próbált magyarázkodni a pap

-           Minden asszony sorakozzon az ura mellé! És fogja be a pofáját!

Az asszonyok ijedtükbe otthagyták a kézimunkát és teljesítették a parancsot!

-          Minden asszony hajoljon le! – kiabálta Fábián

Az asszonyok tették a dolgukat

- És most ígérjétek meg a Semminek, hogy engedelmes feleségek lesztek és a pincét, soha nem zárjátok be, és semmit, ami a pince része. – irányította a pap a fehérnépeket.

- Ígérjük!- rimánkodták kórusban az asszonyok.

- Férfiak mutassátok meg, el ne felejtsék, hogy ki az úr a házban! – zárta le Fábián a beszédét és futott, hogy ő is kettőt, hármat üssön az anyja farára.

A forradalom után, előálltak a cigányok, akik elkezdtek egy kis talpalót húzni, és a férfiak kezdtek kibékülni asszonyukkal. Mulatott mindenki.

Másnap az asszonyok minden pincét és hordót kinyitottak.

A harmónia ismét visszaállt a faluba, mindenki végezte a dolgát és senki sem veri többet az asszonyát.

Senkiháza lakói valahogy nem lepődtek meg mikor megjelent a híres és nagyra méltó Pánkó miniszter a hátúk mögött és Kötél Marci pedig sehol. Ugyebár az ő feladata volt, hogy szóljon mikor meglátja a ganés szekeret a miniszterrel. Marci állításai szerint elaludt a sok pánkótól, de mindenki tudja, hogy Kancsi Juli keze is benne volt az egészben. Hogy ezt honnan tudjuk? A miniszter érkezése után, Kaszás Ubult, a hízelgős diákot, felküldtek Marci után a toronyba, és ő meglátta Kancsi Julit ahogyan alszik Kötél Marci karjaiban. Persze, hogy egyből már a tanító bácsi is tudta, de a pletyka már úgy terjedt, hogy Heves Gergelyné is ott volt.

Pánkó miniszter jelenléte nagy zűrzavart keltett. A pap bor helyett kútvízzel kínálta meg a vendéget, a boros kancsó tartalma pedig a  pánkó tésztájába került. Heves Gergelyné az elején furcsállta a piros színét, de aztán rájött, hogy biztos azért piros mert jól dagassza és a tészta kiválóan érzi magát kezei között, ugyebár ő ebben a szakértő, a dagasztásban.

Kaszás István elkezdte a pánkókat vágni, de nem a hagyományos módszerekkel, hanem elővette a szép kis kaszáját(miután Gergelyné azt is jól megfente), és ügyes kis kasza formákat vágott ki. Az emberek furcsán nézték, de aztán rájöttek, hogy nem szabad zavarni, mivel ő az aki bekerült a falu históriába, mint az első aki írt egy önéletrajzot. A pap volt kiakadva, de ő is csak azért mert a kútvíz kijózanította a fejét. De a második korsó már boros volt szóval nála is visszaállt minden a helyére, persze kivéve a gyomra, ami miatt gyakran látogatta a fabudit.

Miniszter első látogatása a polgármesteri hivatalhoz vezettet, azután a kultúrházhoz. Persze ez nem keltett nagy érdeklődést, mivel ő a pánkóért jött. Olyan kinézete is volt, mint egy pánkó. Terebélyes alkat, hihetetlen súly, vörös körszakáll. Ijesztő volt a falulakok számára. Szakálla, ruhája teli zsírfolttal, morzsával (amik nem is morzsa inkább pánkó darabok) és várja a következő adag pánkót, hogy lakjon jól. Mellette egy kistermetű emberke, kezébe füzettel és szorgalmasan jegyzetel(de őt nem fogjuk többet említeni, mivel egyáltalán nem egy érdekes személyiség).

Milyen forradalmi hangulat! A miniszter már alig várja, hogy tömje a pofáját azokkal a finom pánkókkal, de még nem lehet. A falulakok ürügye az, hogy először meg akarják mutatni a falu szépségeit. Ezzel a gondolatmenettel kitessékelik a miniszter elé Marist, Jucit, Sárit, Nagysárit, Ilonát és Bözskét.

Megszólal az egyik vénasszony:

- Nézze mnister úr…

- Nem mondta jól Éva néni… – vágott közbe az egyik fiatal

- Bocsánat, nézze kedves manisterek münistere, ezek a legszebb női példányok az egész faluból. Születésüktől vigyáztunk rájuk, minden nap megfésüljük, mosdanak, kiváló étrendjük van és olyan jók, hogy az egész falu tőlük kapja a napi adagját.

- Kedves Éva háziasszony… – mondogatta a miniszter

- Kérem szépen, szólítson nyugodtan Éva néninek

- Értem, szóval kedves Éva néni, nagyon megtisztelve érzem magam, hogy elémbe hoztak ilyen szép példányokat, tényleg nagyon ragyognak a gyönyörűségtől, sőt annyira szépek, hogy még feleségül is venném az egyiket ha a funkcióm megengedné, de minden tisztelettel én nem teheneket jöttém nézni, hanem pánkókat, és nem is nézni hanem enni. Ez az én mesterségem és értek hozzá. Kérem szépen én pánkó bajnok voltam, ötszörös világbajnok, oroszokat, franciákat legyőztem, kiváló érzékszerveim vannak! a pánkó íze tökéletes kell legyen.

Ilyenkor persze megszólal a miniszter segédje, az a nem lényeges személyiségű ember akit többet biztosan nem fogunk emlegetni.

- Elkezdte a miniszter úr a mondókáját, ez fog tartani egy olyan órácskát, még hátravan többek között, hogy a második világháborúban, hogyan dobálta a kapitalistákat pánkókkal.

Persze senki se hallgatott a piciny emberre, inkább verejtékezett az egész falu az izgalomtól. Mindenki tudta, hogy a pánkó recept nem lett betartva, ugyebár víz helyett bort tettek(de legalább a jó templomi bor), a cukor jó hagymás, a tészta pogány módra van gyúrva, egyszóval lehet nem fog ízleni a miniszternek, de minek izgulni!? Senkiházáról van szó.

Miután eltelt egy kicsit az idő és a miniszter is befejezte a világháborús élményeit kész lett a pánkó. Leülnek az asztalhoz a falulakok és kínálgatják. Mindenki izgulva nézi a tisztelt vendég arcát és fél a legrosszabbtól. A falu hírnevét kockáztatják. Persze ennél rosszabb már nem lehet, de azért a falubeliek szeretnek álmodozni.

A miniszter leül és óvatosan beleharap a pánkóba. (közben mint jól nevelt diák. a kis Ubul megsúgja a polgármesternek, hogy ennek a pánkónak förtelmesen rossz az íze mivel még a disznók se eszik meg; gondolom nem kell elmondani milyen arcot vágott a polgármester ennek hallatára). Forgatja a szájában, ízleli és egyszer csak lenyeli. Felugrik és kiabál:

- Ki készítette ezt a pánkót? amit nem is merek pánkónak nevezni!

- Hát kérem szépen – hebegte a polgármester – mindenki a faluból hozzájárult a maga módján, szóval mondhatni úgy valahogy kvázi együtt készítettük, azaz közösen.

- Kérem szépen kedves polgármester, és a többiek, ezek a pánkók hihetetlennek! Ilyeneket soha nem ettem, nem tudom mi állt a fejükben mikor ezekkel megkínált. Katasztrófa!!!

Szegény polgármester már minden verejtékezési formán átlépett, tudta, hogy elúszott a Bekerestből való támogatás egy új pálinkafőzőre meg persze egy kis aszfaltra a templom elé és hamarosan le is kell mondjon a funkcióból…

- Mégis miket tettek a pánkóba? – kiabált rekedt hangjával tovább a miniszter

- Hát tudja kérem szépen – habogott Éva néni – egy csipetnyi ilyent, egy csipetnyi olyant, minden került bele, kis bor, néhány réteg hagyma. Meg aztán lehet, de ebben nem vagyunk biztosak, hogy beleesett egy kis múlt évi avasos szalonna, de mondom kérem szépen, ebben az egyben nem vagyunk biztosak.

- Hmm… érdekes recept, hát gratulálok önöknek, nagyon ízlett és a pánkó

- Hogyan? – csodálkoztak a falubeliek

- Hát szépen, sőt megígérem maguknak, hogy gyakrabban fogok ezentúl errefelé járni, hogy egyek ebből az ambróziából. Na de a viszontlátásra, kell rohannom vissza a fővárosba, Bekerestbe, aztán ne féljenek, majd küldöm a pálinkafőzőt.

Szegény falubelieknek nem volt idejük megérteni az egészet, mivel már beesteledett és megkezdődött a táncház. Pálinka, pánkó és néptánc; ezzel végződik a győztesek napja.

Ugyanez van Senkiháza lakóival is. Jönnek a falunapok és minden tisztességes városi tudja, hogy ilyenkor mit szoktak sütni a jóltáplált asszonyok. Pánkókat, igen kérem szépen, pánkókat. Minden ember csordul a nyála utánuk, alig várja, hogy érezhesse azt a forró és puha ambróziát.

Nagy eseménynek számítanak a falunapok Senkiháza életében és legfőképpen ilyenkor bolondulnak meg Senkiháza lakói is. Ma is kiáll Szolga Sári a falu közepébe, a kocsma mellé, ahol a tanácsgyűlést tartották és elkezd nagyban kiabálni, hogy neki kell munkakönyv. Ő nem fogja tovább tűrni a gyalázatot és a munkát. Persze senki se figyelt fel kedves Sárira, de nem azért mert a falu lakói parasztok és nem törődnek egymással, hanem csupán azért mert nem tudják a munkakönyv szónak a jelentését; és most mégis minek húzzák a beszédet ilyenekkel? Inkább húzzák a nótákat.

De a legfontosabb a Pánkó miniszter látogatása. Ő lejön Bekerestből, csak azért, hogy minőségellenőrzést végezzen a pánkókon. Szegény Senkiháza lakói, szegény miniszter. Meghallván a nagy eseményt Kaszás István is visszatért a nagy világjáró kalandjából és nyomban beállt Heves Gergelyné mellé dagasztani. Annyira hatalmas ez az egész nyüzsgés-forgás, hogy az emberek el is felejtették tőle megkérdezni, hogy végül is mi történt azzal a híres önéletrajzzal, amiből akkor a botrány lett még réges-rég. Még kevesebben tudták, hogy az a bizonyos papírdarab pöckölésként a sörös asztal lábához került.

Mint ahogy tudjuk Heves Gergelyné dagasztotta a tésztát, mivel ő ebben a szakértő, ha nem a hagyományos-keresztény szokásokkal, de legalább meglesz időben. Kicsit kiakadt a tanító mikor meglátta a kedves asszonyunkat, hozta nyomban a papot is a korsó borával, de ő már csak azt tudta kijelenteni, hogy: „Ettől nem dől össze az egyház”.

Szegény Kötél Marcit kitették a templomtoronyba és megadták neki a pontos feladatot: „Te Marci te, figyelj jól és ne semmizzél itt nekünk. Nem számít hogyha a miniszterelnök csak holnap jön, te felmászol a toronyba és nézed az utat, hátha hamarabb jön, aztán nehogy meglássuk, hogy leszállsz, mert elvisz a semmi.” Marci ott ült egész végig a toronyba, néha-néha még Kancsi Juli meglátogatta és vitt neki egy pánkó, de csak ízelítőként.

Hagyma Laji fontos megbízást kapott. Ő őrölte a porcukrot a pánkókra. Ez akármilyen szituációban fontos, nem lennének falunapok ha nem lenne őrölt cukor a pánkókra. De hát senki se tud mindent előretervezni, még a Senkiháziak se. Az őrölt cukornak inkább hagyma íze lett. Nem tudom ki hogyan szereti a kávét, de személyszerint én édesen, de amire inkább kíváncsi vagyok, az a miniszterelnök cukor ízlései. Vajon ő hagymásan szereti?

Senkiháza falun lassan alkonyodik, de a lakok inkább gyorsulnak mint lassulnak. De ne félj Senkiháza! majd aztán meglátjuk holnap, hogy hogyan ízlett a pánkó a miniszternek és mi a véleménye a faluról.

Legelőször Mindentudó Tere nén’ hez kopogtatunk be, mert ő a falu szája, a „hírek”, pletykák közvetítője. Fülei rádióantennaként, míg szája hangszóróként funkcionál a falu viselt dolgait illetően. Mindig azt szokta mondogatni, ha ő egyszer megmurál, azt már nem éli túl.

Na de térjünk vissza a mi lovainkhoz. Tere nén’ sülő pánkó illatával fogad, dagassza is a következő rendet, Fösvény Julával együtt. Ha Jula nénitől függne, akkor csak a pánkó szagával lakhatnánk jól. Jó szűkmarkúan is méri a lisztet, amit kiszór a dagasztódeszkára. Eközben Máris nén’ nek, be nem áll a szája, folyamatosan lát el minket információkkal a falu napi készülődéseit illetően. – Bál lesz, – mondja, arra süssük ezt a sok pánkót, hogy legyen mivel megkínálni a fiatalokot, miközbe ropják a táncot. Jula néni pedig ezt sűrű szemödökráncolással nyugtázza. – Hallod-e te Jula! – szól hozzá Máris – asztán ángyó mit süt a falunapokra? Csörögét? Jobb lenne, ha hájas tésztát sütne, mer tudod-e az olyan, hogy a faluba senki se csinálja olyan finomra. Mit tesz belé, hogy olyan jó kőttes tésztája van? Gyermek! Eriggy, fussál bé keresztanyádékhoz s köszönj szépen, kérdezd meg hogy vannak ángyika, a mezőről bétakarodtak-e, az erdőn kaszáltak e, felkeltek e hál’ Istennek, a tyúkok megtojtak-e? S kérjél két tojást, mongyad Tere nénödnek kell a pánkóba, amit a bálra süt. S ha má’ arra jársz, kérjél egy kicsi csipor lisztet is, mer Jula néninek már nincsen több! Na de aztán egyik lábad itt, a másik ott legyen, me hanem… Azt már nem tudjuk meg, hogy mi lett volna, mert Tere nén mindezt egy szuszra mondta el és levegőt is kellett vennie, úgyhogy egy nagy sóhajjal beállt a szája néhány pillanatra.

Megtudtuk továbbá, hogy a felvonulásra Bandi, Tere nén’ középső fia az új lovat fogja be, amit az erdőalji vásáron vett annak a két szép bikabornyúnak az árából. Továbbá, hogy Hentes Jóska bornyút és disznyót vág az ünnepre, de zárójelben ezér jó pénz fogja ütni a markát. Hiába na, már elkéri a pénzt az ilyenre, nem úgy mind az apja, aki csak a kostolót vette el minden disznyóvágáskor.

A háziaktól elbúcsúzva, még annyit hallunk a lépcsőn lefele jövet Jula néni szájából: – A fene a jó dolgodot te Tere, há ha így kínálod a pánkót, akkor mi marad a bálra?

A polgármester és a helyi tanács mindenkit nagy szeretettel vár a falunapokra.

A továbbiakban a polgármester meghívó levelét olvashatjuk:

Kedves anyám és apám fiai, és nem utolsó sorban Senkiháziak!

A hagyomány mindig fontos volt a falu életében. Most, itt a nagy alkalom, hogy bemutatkozzunk egy egész világ előtt. Így felkérek minden lakót, hogy kapja össze ponyváját, gyermekét és augusztus elsején legyen része a kultúrának és a falunapoknak.

Köszönöm szépen!

Tisztelettel

A Polgármester

Mint tudjuk a farsang után a kalendáriumban a nagyböjt, következik. Senkiházi tudósítónk alig heverte ki a Húshagyó keddi mulatozást, és a borkóstolgatást máris munkába kell, lendüljön, hogy lejegyezze a senkiháziak böjtölési szokásait. Mint az tudva van Senkiházán kicsitől nagyig mindenki, böjtöl, nincsen itt kivétel.

Először Hentes Jóskához vezetett az útja, Hamvazószerda reggelén. Beinvitálták egy kis reggelire, hogy ne éhezzék, mint otthon. Egy nagy szelet kaszáskenyeret nyomtak a kezébe egy csupor meleg tejjel. – Mink ezt esszük, mikó böjtölünk – mondta Jóska alázatosan és a család egyetértően bólogatott. A dundi gyermekek jóízűen harapták a kenyeret, bár nekik egy kicsit ropogósabb volt, mivel egy-egy szál kolbászt szorítottak a kenyér aljához, hogy ízletesebb legyen. Ezt persze úgy tették, hogy ne látszódjék és közben vidám arccal, bizonygatták, hogy milyen ízes a tegnapi kenyér a jó meleg tejjel.

Miután megvolt a reggeli, tudósítónk tovább folytatta körútját a faluban. Hagyma Lajihoz is betért, de mikor benyitott a vénember úgy dobta hátra ijedtében a megkezdett darab szalonnát, hogy az röptiben a kutyát fejen találta és a szegény pára iszkolt is ki az udvarra, mert azt hitte kővel, találták fejbe. Laji asztalán már csak hagyma volt s a bicskája. A kérdésre, miszerint mit fogyaszt böjtbe, azt mondta, hogy hagymát s fokhagymát kenyérrel. Szemfüles tudósítónk azonban miután eljött még belesett az ablakon és látta amint Laji leporolja az eldobott szalonnát, és közben mormog: – A nyavalya egyék hagymát, milyen fene büdös!

Kötél Marcival is találkozott a templomban amint éppen a szenteltvízbe kortyolt bele, de ijedtében ki is köpte, amint meglátta a riportert. Ő kéri alássan nemhogy húst, nem vesz a szájához Hamvazószerdán, de még ételt sem. Ezt bizonyítva, jó nagyokat kordul a gyomra a reggeli evés elmaradása miatt, hogy csak úgy visszhangzik az üres templomban. Talán ő az egyetlen igaz ember, aki tényleg megtartja a böjtöt Senkiházán. Persze ezt senki nem tudja.

Szolga Sáriék is böjtölnek. Éjjel tizenegy órakor leülnek, a kakukkos óra elé s várják, hogy az óra elüsse az éjfélt, hogy a kamrából leakasszák a kolbászt s a szalonnát s jót, egyenek belőle immár másnap.

Szegény Murok Pintyő nem kapott kolbászt, úgyhogy ő is nyelheti az éhkoppot. Az a baj hogy ő nem csak böjtkor böjtöl, hanem szinte minden napján az évnek.

Senkiházán sem másak ilyenkor a szokások, mint máshol. Mindenki úgy böjtöl, ahogy tud, vagy ahogy a kamrája engedi. Majd úgyis meggyónják a papnak Húsvét előtt.

Jelentkezzék Berbécsékni!
A faluvégin!
Erre akinek már elfogyott a kolbásza, gondolok itt özvegy Murok Pintyőre és nem csak, elmehet bevásárolni. Úgy kell ezt elképzelni, mint városon a nagy bevásárlóközpontot, megy az ember a kosarával, elveszi amit megkíván, a végén pedig fizet. Megtörténik, hogy nincs annyi pénze szegény falusi embernek, ilyenkor megígéri, hogy nyáron visszamegy napszámba. Riportereink érdeklődtek, hogy nagyjából milyen árfolyamban van a kolbász és elárulták, hogy egy méter kolbász két pászma a szőlősbe, vagy a kukoricásba.
A sütemények sem maradnak ki egy ilyen eseményről a töpörtyűs pogácsa és a pánkó a fárságvárók kedvenc csemegéje.
A falulakok ilyenkor összegyűlnek valahol, idén Hagyma Laji került sorra, nála várták a Fársángot. Panaszkodtak is az emberek, hogy igen, igen hagymaszag volt, mert Laji körbejárja minden nap a házat háromszor, végigdörzsölve a falat hagymával, mert azt írta a HórgosSzkópja, hogy neki életében a hagyma lesz a szerencse növénye. Be is tartja rendesen, a felesége nem győzi fonni a hagymát nyáron.
Eljött a farsang napja is, türelmesen várták kicsitől nagyig mindenki: a gyermekek a tüzet piszkálták és a hevítővel játszottak. Versenyeztek kinek fér be mélyebbre az orrába a tűzgyújtó. A férfiak kártyáztak, a nők pedig hímzés közben beszélték a falu sorsát.
Amikor eljött az ideje megérkezett a Fársáng, előadta a rigmusát, s azzal hájc Németország, nem várta meg, hogy eltemessék mint Torockón, vagy más falvakban ahol még él a hagyomány.
A senkiházaiak csak tátották a szájukat, s ahogy beszippantották tátogatás közben a hagymaszagot… gondolták inkább haza mennek, s jövőben majd jobb Farsangot rendeznek.
Másnap az asszonyok bánatukban összeültek Szolga Sárinál egy jó Pletyka sarokra, elpanaszolták, hogy az a Fársáng, hogy mekkora egy Semmi, senki, meg is érdemelné, hogy kiüzzék a faluból. A férfiak valahogy nem izgatták magukat, végre volt egy jó okuk inni, beültek a bufetbe s aztán nyomták, de nem az asztalokat, hanem a kupa borokat a torkukon lefele.
Bizonyára nagy csalódás volt Senkiházának, hogy idén a Farsang ilyen gyenge volt, szegény riportereink is együtt éreztek a lakókkal nem sajnálva agysejtjeiket néhány pohár borral áztatták kiszáradt tollukat.

Negyvenhárom éves, mestersége pedig egyike a legrégebbieknek a világon. Egyből erre gondoltatok, tudom én…
Mint tudjuk mindenütt jelen vannak és ez alól Senkiháza sem kivétel. Igaz, hogy kis falunkban ő az egyetlen hivatásos művelője a szakmának, mégis – stílszerű leszek – minden igényt maradéktalanul kielégít egyedül is. Messzi földről, a szomszéd községből érkezett nemrég a nyugodt falu unalmas életébe. Onnan az új pap füstölte ki, aki egyébként egy súlyosan borgőzös éjszaka után az ő ágyában ébredt és betelt nála a pohár (szaftos pletyka, de sajnos mindkettejüket köti a szakmai titoktartás esküje, így csak ennyit sikerült megtudnom). Mondanom sem kell, nem ő a legszebb asszony a környéken, de a csábítás nem is az ő dolga. A senkiházi asszonyok azt vallják, hogy „nekik a léjlek a fontos, nám a tásty”, ezért hát sereglenek hozzá a férfiak az egész faluból. Mind a tizenöt megfordult már nála, a gyanútlan kiskorúakat is beleértve, akiket lekváros palacsintával szokott megkínálni ha arra járnak.

A kliensei (ha szabad így fogalmazni), azt mondhatjuk, hogy elégedettek vele. Persze ha megkérdeznénk erről például Kötél Marcit, vagy Szabad Győzőt, esetleg magát Semmit, egészen biztosan azt a kitérő és merőben diplomatikus választ adnák, hogy „Van aki dícséri…”. Pedig! Pedig! Pedig ha nem lenne ő és az ő speciális lakosztálya, akkor tájmasszázs se lenne, szexuális felvilágosítás se lenne (palacsinta), és a hatodik parancsolat igazi és leplezetlen mikéntjéről sem folynának olyan mélyreható, kimerítő, izzasztó és penetráns beszélgetések sehol a faluban. A legfelvilágosultabb és legmodernebb falulakó, ehhez nem fér kétség. Ő volt az első nő, aki kendő nélkül mert az utcán mutatkozni, és nem ez az egyetlen szívesen mellőzött ruhadarabja. A mai napig ő az egyetlen aki teleshoppingol (onnan van neki a porszívóról működtethető bugyborékoló a cseberben) és ő az egyetlen aki az interneten is fent van már.
A ház előtt ül egész nap és cigarettázik. Kigyérült , hosszú vörös haját a vállára engedi, ha pedig előre egyeztet egy pácienssel, akkor két copfba köti, úgy várja a padon az illetőt. Az asszonyok nem nézhetik botrányos öltözködése miatt: „A frézája s a vakolat a képén még hagyján, de a szoknyája alól állandó jelleggel kilátszik a két bokája. Én nem tudom, de gamat na…”. Azt azonban nem tagadhatják, hogy amióta ez a fehérnép megjelent a faluban az uraik egyre többet tudnak a Tantra meg a Káma Szútra tanításairól és a testi szerelemről úgy általában. És látják, hogy ez jó. Csupán azt sajnálják, hogy mindig csak a vacsora közben osztják meg velük ezt az értékes elméleti tudást, azt’ utána jól megverik őket lefekvés előtt, ahogy szokták, és elalszanak.
Sokrétű, sokoldalú és kétségkívül furcsa nőszemély. Gonosz boszorkány, vagy művelt kurtizán? Esetleg egy közönséges lotyó lenne a szomszéd községből? Talán ő maga sem tudná megmondani. Annyi biztos, hogy hozott magával hideget-meleget: ő lett a falu – úgymond –kulturális nagykövete és egyben a férfiak megrontója. Felkavarta az állóvizet és én látom, hogy ez jó.

“Egyszer volt hol nem volt…” mondogatta Andersen, a Lajtorja csapat is így kezdi eredet mondáját!

Egyszer volt hol nem volt, mikor volt mikor nem volt, de lett. Egy kis csapat akik együtt jártak írott sajtó gyakorlatra. A tanárnő azt a feladatot tűzte ki eléjük, hogy magazint tervezzenek. Az ötletek, csak amúgy jöttek és szikráztak egymást csiszolva, mikor végül kipattant az az ötlet, hogy: Fiuk, lányok és traktoristák gyertek készítsünk Népi magazint. Amikor az ötletet bejelentettük, mindenki azt hitte, hogy népművészeti magazin lesz. Megbeszéltük a témákat és a műfajokat: tényfeltáró riport egy disznóvágásról, interjú a falu könyvtárosával(kocsmáros), ha megveszed a magazint kapsz mellé bonuszként
egy bicskát, reklámot teszünk be, hogy hol lehet akciós áron gumi csizmát vásárolni, tudósítás a borospincéből, zenélő oldal az első oldalon, ahol egy kutya vakkantana. Mindenkinek kiosztogattuk a feladatokat, hogy ki milyen rovatért felelős és bemutattuk nagy vonalakban:

Név: Lajtorja

Mottó: „Gyüjen anyám lásson csudát

                Viszi a szél a lajtorját

                A szél amint lebegtette

                A vállamhoz veregette.” (Bühü Szilárd)

Jót szórakoztunk, mi is a tanárnő is. 

A Lajtorja így indult, két, három napra múlva, a haveri körből valaki feldobta az ötletet, hogy mi lenne, ha ezt blogban kezdenénk el írni, mert magazin szinten senki sem vette komolyan. Benne voltunk, örültünk neki, hogy az ötletünket nem kell eltemessük.

Árpád kis falunkban magát a lázadó ifjúságot tesesíti meg. Kissé fura srác, néha „reppernek”, néha „rokkernek” vallja magát. Félreértés lenne azonban skizofrénnek nevezni, egyetlen Árpád lakozik ebben a kétméteres cingár testben, egy szál egyedi és megismételhetetlen figura. Szakértői vélemény szerint még nem alakult ki az ő saját személyisége és még mindig keresi az igazi saját magát, majd kinövi.
Szerintünk viszont túlontúl enyhe szavak ezek egy olyan huszonhét éves emberre, akinek egyik héten „badi pírszingekkel” van telerakva a képe, máskor meg térdig érő izomingben kosarazik a ház előtt, tetoválásait mutogatva mindenkinek. A falubeliek már megszokták, nem igazán próbálják megérteni furcsa megnyilvánulásait.

Szülei csak azt bánják, hogy nem lehet semmi hasznát venni a ház körül. Ha ezt a szemére vetik rögtön a „köcsöganyámköcsögapám” típusú zenéit kezdi bőgetni éjjel-nappal és denevérszerű életmódra vált: depressziós lesz és csak ritkán mutatkozik világosságban. Lefolyt fekete sminkjével, félig lecsukott karikás szemeivel riogatja a falubélieket és vicsorog, amikor csak teheti. Járásával ilyenkor leginkább egy szellemre emlékeztet, vállait és csípőjét előretolja, úgy vonszolja egyik lábát a másik után.

Vigyázni kell vele, nem szabad ilyenkor megvígasztalni, hacsak nem akartok egy látványos átalakulásnak szemtanúi lenni. Egyetlen rossz szó az édesanyjáról és fordítva teszi a kendőt, igazi gettós nigává válik. „Anyámat nákem ná ámlegásd!” – mondja ilyenkor és közben vadul gesztikulál kézzel, lábbal. Félkilós keresztet akaszt a nyakába és rímekben kezd beszélni. Ebben a „korszakában” édesanyjánál talán 2Pac fájó emlékét tiszteli csak jobban. Az udvaruk igazi miniatűr Harlem lesz, ép eszű fehér ember nem teszi be oda a lábát. Onnan lehet ezt tudni, hogy délelőttönként a kutyáját vadítja. A lánc persze az ő nyakát díszíti, alkarjára zsákokat csavar, s úgy lobogtatja a korcs („PIT-BULL, míg szépen vagyok!!!”) orra előtt. Az állat persze sokkal stabilabb idegrendszerrel lett megáldva mint gazdája, nem válik egyik napról a másikra gyilkos bestiává. Erre való ráeszmélését ifjú titánunk cifra angol nyelvű káromkodással szokta nyugtázni.

Nem tart persze sokáig  ez a szigor. Ha vége a tavaszi munkáknak egy igazi jamaikai rasztát tudhatnak maguk közöt a senkiházi népek. A nyári vakációban peace van, mindenkit testvérnek szólít, ráadásul ezt komolyan gondolja. Nagymamája, Szen Ilus legnagyobb örömére előkerülnek a pulóverek, a sapkák, meg a zoknik is, mivel köztudottan a kötött a divat „Dzsámájkában”. Na meg Bob Marley és a kazettás magnó… A reggae klasszikusai dobogtatják meg a szívét, nem hajlandó nyáron mást hallgatni.  Lustább, mint valaha, egyedül a füvet hajlandó locsolni, azt is csak a ház mögött, titokban. Így tengeti nyári napjait, közben pedig már jó előre fél az őszi napéjegyenlőségtől.

Amikor a nappalok rövidülnek nem tud ellenállni az éjszaka kísértésének. Előkerül a trapéznadrág, a nejloning és a modertók ing. Ősszel megy a borbélyhoz is, aki már tudja, hogy a látogatást Árpád újabb diszkókorszakának köszönheti. Be is keveri a „daajert”, majd mutatós gyapjat varázsol az elhanyagolt sörényből („RASZ-TA!!!”). Vastagtalpú cipő, kölni, na meg a bugi a testben és irány a Sarki Disco (ami a Sarki Kocsma leányvállalata egyébként), ahol már várja őt a lányok hada.

Jó srác ő, csak szeretni lehet, bár  kétségkívül nehéz eset.  Talán a megfelelési kényszer, talán a feltűnési viszketegség az állandó ingadozásának oka, nem tudni… Egy azonban biztos: Árpád már mindent kipróbált és mindent tud az életről. Emoként pedig újabban a halálról is megtanult egyet s mást.